Előszó

Ansel Adams amerikai fotográfus szerint a fényképen mindig két ember van. A fényképész és a néző. Én azért hozzátenném: egy bogárnak is kell lennie. Minimum.

Kürti Dezső vagyok. Rólam nevezték el a kürtidezsőizmus néven elhíresült jelenséget. Nem tudják, mi az? Amikor például egy természetfotós – akiről tudjuk, hogy egyébként is külön állatfaj – órákat, napokat tölt azzal, hogy elkapjon egy-egy pillanatot hangyák, sáskák, pillangók és pókok életéből, közben a valóságtól egyre távolabb kerül. Mindent le akar fotózni, ami él és mozog, de arra képtelen, hogy utána bemutassa a képeket, utánajárjon a publikálási lehetőségeknek, elviselje az esetleges rosszindulatot, harcoljon. A kürtidezsőista a mások szemében élhetetlen, nem evilágra való.

Hogyhogy most mégis weblapom lett? Hát igen, mint mondtam a kürtidezsőista nem harcol, nem ellenkezik, nem tud nemet mondani. Próbál, de senki nem hallgat rá. Erőszakos sógornőm kijelentette, márpedig weblap kell!, és nekiállt. Jó, mondtam, legyen. A magam szerény módján vázoltam az elképzeléseimet. Ő virtuálisan bólogatott (csetelünk leginkább, életben már megfojtottam volna), aztán csinálta, amit akart. Három képről kértem, ne tegye be. Az egyiket a nyitóoldalra tette, a másikat a fotógaléria közepére, a harmadikat pedig örökbe fogadta. Kijelentette: albumonként negyven kép a maximum. Összeszorított foggal válogattam a fotókat, a szívem szakadt meg. Mire kész lettem, szólt, hogy kösz, de már felrakta az összeset.

Na mindegy, ha már kész, és változtatni úgysem tudok rajta (a jelszót nem mondta meg, nehogy hozzányúljak), örülök, hogy meglátogatták. És hogy mit kezdjenek vele? Nézegessék a képeket, ha szükségük van belőlük valamelyikre, töltsék le. Egy kérésem van, előtte szóljanak. Csak hogy tudjam, hová kerülnek. Ha kereskedelmi célokra kell, biztos vagyok benne, hogy megegyezünk. Mondtam már? A kürtdezsőista alkudni sem tud. Ha nem találják a megfelelő képet, szóljanak, elkészítem. Hát ennyi.

(kdezsoe gondolatait lejegyezte begota)